Szicília feltámad! – 2. rész: A lényeg meglett

0
370

Repülőrajtot vettem a Palermóval az Olasz negyedosztály I-csoportjában. A kényelmes előnyt azonban végig is kellett aztán vinni.

A negyedik liga első fele alatt hamar kiderült, hogy testidegen mezőnybe száműzték a Szicíliai csapatot, árulkodó volt erre az 1.2-es odds, amit előzetesen számítottak ki a bukik a bajnoki esélyek kapcsán. A téli szünetig ehhez mérten teljesítettem. Három akkori „üldözőm” együtt lőtt annyi gólt, mint én egyedül.

Ezt egy háromcsatáros 4-3-3-mal értem el (az előző részben bővebben is olvashattok róla), de idővel ez egyre hatástalanabb lett: január 4. és február 1. között öt mérkőzésből csak kettőt nyertem meg két döntetlen és egy vereség (vs Biancavilla) mellett. Tetemes előnyöm továbbra is fennállt, de nem a mezőnyhöz képest akartam megfelelni, hanem a csapat képességéhez képest. Így döntöttem a taktikai váltás mellett.

Átálltam a három középhátvédes játékra, ami azért garantált nagyobb biztonságot, mert az agresszív letámadáskor van egy plusz ember hátul biztosítani, ha elveszítjük a labdát. Hogy hány belső középpályást választottam, azt az aktuális ellenfél felállása és stratégiája alapján döntöttem el, így variáltam az 3-5-2 és az 5-2-3 között. Leginkább előbbi volt a jövedelmezőbb a stabilabb középpálya miatt.

A két stabil bekkem, Edoardo Lancini és Andrea Accardi mellé bekerült a kezdőcsapatba a 19 éves albán Erdis Kraja is, akit az Atalanta adott nekem kölcsön. Lancini került a triász közepébe és ”kezébe adtam” a karmesteri pálcát. Gyakran rontott ki a védelmi vonalból, hogy csírájában elfojtsa az ellenfél támadásait, miközben két társa fedezte a mögötte lévő területeket. A középpálya két stabil pontja Alessandro Martinelli és José Mauri, aki az idősebbik Mauri-fivér a Milant is megjáró argentin testvérpárból. Ő volt a romboló, a svájci pedig az agy és/vagy nehéztűzér, minden a belső középpálya létszámától függött. Ha Martinelli ’Mezzalát’ játszott a két fiatal akadémista, Luigi Mendola vagy Danilo Ambro irányított. A széleket Kraja honfi- és kortársa, Massimiliano Doda (jobb), illetve Roberto Crivello (bal) futotta meg, a gólszerzésért pedig a rutinos Giovanni Ricciardo (34) mellett a két tinédzser, Raimondo Lucera (19) és Ottavio Trentacoste (17) felelt.

A váltás bejött. Ugyan nem jöttek akkora mészárlások, mint a szezon első felében, de a február eleji fiaskó utáni 13 mérkőzésen veretlen maradtam, ebből csak három alkalommal játszottam döntetlent. Március 21-én már eldőlt a bajnoki címem az I-csoportban, teljesítve ezzel a vezetőség egyetlen elvárását. Lelki szemeim előtt a Serie C lebeghetett.

Aztán a szezon vége keserédesre sikeredett. Hátra volt még a Serie D – Poule Scudetto, amiben a 9 csoportbajnok mérette meg tudását egymás ellen, a teljes negyedosztály bajnoki címéért. A három háromfős csoportból az elsők, plusz a legjobb második jutott be a négy közé, onnan pedig a lebonyolítás egyszerű. A magabiztos csoportgyőzelem után már meggyűlt a bajom az elődöntőben a Gavorranóval. 75 perc után még az E-csoport bajnoka vezetett 2-1-re, de végül megváltottam jegyemet a hazai pályán rendezett nagydöntőre (3-2). A Renzo Barbera közönségének legnagyobb döbbenetére azonban a szezon utolsó meccsét elveszítettem. A C-bajnok Luparense a 79. percben jutott szabadrúgáshoz és az első és egyetlen kapura tartó kísérletekéből be is talált. Got FM’d:

Presztízsből ezt is meg szerettem volna nyerni, de a vezetőséget nem aggasztotta az eset, nem csalódottak miatta. A lényeg korábban meglett, úgyhogy a következő szezonban már a harmadosztályban játszhatnak majd a rózsaszín-feketék.

Hogy milyen játékosokkal, még a jövő zenéje. Nagy sürgés-forgásra számítok. Akkorára, hogy az valószínűleg egy külön epizódot fog kapni, még mielőtt elkezdődne a 2020/2021-es szezon…